Közvetlenül az eljegyzés után jött el a pillanat, amikor végre találkozhattam a párom családjával. Ünnepi vacsorát szerveztek, afféle hivatalos bemutatást azokkal, akik felnevelték azt a nőt, akit szerettem.
Az apja határozott kézfogással fogadott az ajtóban — olyan kézfogással, amivel rögtön felmérik, ki mennyit ér. Kicsit nyers volt, de kedves. A menyasszonyom közben folyton a kezemet szorongatta, suttogva nyugtatott, hogy a mostohaanyja még dolgozik, de bármelyik percben megérkezik.
Nem voltam ideges. Legalábbis addig. Aztán kinyílt a bejárati ajtó.
Hallottam a magassarkú koppanását, egy gyors mozdulatot, majd egy hangot — élénk, fáradt, ismerős. Olyanismerős, hogy éreztem, amint megáll bennem a levegő.
Amikor belépett az ebédlőbe, karjában mappákkal, miközben elnézést kért a késésért… egyszerűen megdermedtem.Ő volt az.
A jövendőbeli anyósom az a nő volt, akivel hét évvel korábban viszonyom volt.
Rövid, impulzív, felelőtlen hét nap. Nem cseréltünk vezetéknevet. Nem kerestük egymást többé. Egy város, két idegen élet — egy rövid, titkos fejezet. És most ott állt. Két évvel idősebb nálam. A menyasszonyom apjának felesége.
Ő is megmerevedett, bár csak a szeme árulta el. Egy pillanatnyi döbbenet. Aztán számítás. Az arcomból kiszaladt a vér. Amenyasszonyom boldogan mosolygott rám, azt hitte, a vacsora miatt vagyok ideges.
Bárcsak tudta volna.
Kezet fogtunk — udvariasan, hibátlan szerepjátékban.
– Örülök, hogy megismerhetem.
A hangja nyugodt volt.
A tekintete viszont kristálytisztán beszélt:
Folytatás a következő oldalon
