A buli előtt egy üzenetet írtam a mellkasára.
Ez nem féltékenységi roham volt – ezzel tisztában voltam. Nem tartottam magam olyan típusnak, aki ellenőrizni akarja a másikat, és nem is figyeltem árgus szemekkel minden mozdulatát vagy pillantását. Mégis, az érzés, hogy „valami történni fog”, egyre határozottabbá vált – mint egy felhő, amely makacsul megül az égen. Paradox módon ez szinte megnyugtató is volt: ha az ember tudja, hogy közeleg valami, úgy érzi, talán képes lesz reagálni rá – még ha egyelőre nem is tudja, hogyan.
– Ugyan már, ne vágj ilyen képet! – nevetett fel, és egy viccel próbálta eloszlatni a nyugtalanságomat. – Hiszen ez csak egy buli.Azzal a nyugodt, biztos magabiztossággal mosolygott rám, amely mindig előbukkan, amikor felveszi a zakóját és megigazítja a mandzsettáját – teljes meggyőződéssel arról, hogy az este egy egyszerű, kiszámítható forgatókönyv szerint zajlik majd: emberek, zene, beszélgetés, végül pedig a hazatérés. Mégis, bennem valami egyszerűen nem akart megnyugodni.
– Persze, „csak egy buli”… – mormogtam. A szavakat – amelyekkel magamat akartam megnyugtatni – halkan, szinte csak magamnak mondtam ki. De azok üresen csengtek. Általában a „csak egy buli” kifejezés tényleg csak egy bulit jelentett, de ma este valahogy másképp csengett – mintha valami kis trükköt rejtene, amit még nem tudtam pontosan megfejteni. Nem akartam paranoiásnak tűnni. Nem akartam kérdésekkel kifaggatni, vagy bonyolult forgatókönyveket szőve visszatartani az indulástól. Szeretem őt, és ez a bizalmat is magában foglalja. Ugyanakkor nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal – hagyni, hogy a csendben akkorára nőjenek, hogy már ne lehessen őket megállítani. Tudtam, hogy a gondolatok sokkal zajosabb bulit képesek csapni, mint bármelyik táncparkett.
Folytatás a következő oldalon
