Ismertem a ritmusát, ismertem a kollégáit; még a fényképeket is ismertem – a kerti sütögetéseket, a meleg fényeket és az elmúlt évek rögtönzött táncparkettjeit. Bizonyos értelemben ez egy kiszámítható, évenkénti rituálé volt.
Mégis, idén valami szorítást éreztem a mellkasomban – mintha a távolban egy fakalapács halk, ritmusos kopogása hallatszana. Nem nevezném félelemnek vagy féltékenységnek; ezek a szavak nem illettek rá pontosan. Inkább egyfajta finom nyugtalanság volt ez – alig észrevehető rezgés –, amely azt jelezte, hogy „valami” van készülőben, bár azt nem tudtam volna megmondani, mi pontosan. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, elintézni egy múló gondolatként, de az makacsul ott maradt.
Folytatás a következő oldalon
