védőfelszerelésben vészelte át a világjárványt, kimerülten, de mindig ott volt.
Sem orvos, sem ápoló nem volt. Mi volt a szerepe? A lehető leggyorsabban odaérni. Ehhez pedig ismert a város minden rövidítését, minden utcáját, minden titkos átjáróját. Kollégái „Vasile Stopperóra” becenevet adták neki. Miközben ő ült a volánnál, a mentő könnyen lefaraghatott három percet bármilyen útvonalról. Három perc, ami vészhelyzetben mindent megváltoztathat.
Egy zárójeles diszkrét nyugdíjba vonulás
2023-ban, negyven év szolgálat után, Vasile szögre akasztotta a kulcsait. A búcsúünnepség? Torta, a főnök rövid beszéde és egy bekeretezett oklevél: „40 év elkötelezettségért.” Visszatartotta a könnyeit, hogy ne sírjon a fiatalabb alkalmazottak előtt,majd beszállt régi autójába és hazahajtott. Csak egy újabb kedd. Pályafutás vége.
Mindig egyszerűen élt feleségével, Elenával és lányukkal, Cătălinával. 35 éve ugyanabban a lakásban, a Păcurari munkásnegyedben. Vagyona nincs, de a legszükségesebbekre elég. És most rengeteg szabadidővel és egy kissé fájdalmas érzéssel, hogy elfeledkeztek róla.
Reggel minden megváltozott
Öt héttel a nyugdíjba vonulása után, egy szombat reggel kopogtak az ajtaján. Egy jól öltözött, negyvenes éveiben járó férfi mutatkozott be: Andrei Munteanu. Vasile nem ismerte fel.
Jelena által főzött kávé mellett Andrei elmeséli történetét. 1994-ben, 11 éves korában, biciklizés közben elütötte egy vakmerő sofőr. Súlyos belső vérzést kapott. Az orvosokazt mondták anyjának, hogy ha öt perccel később érkezik meg a mentő, nem élte volna túl.
Folytatás a következő oldalon
